DIALOG WITH JÓZSEF ATTILA – 4

 

 

DIALOG WITH JÓZSEF ATTILA – 4

Dialog with J.A. - 4

Mixed-media on stitched, gessoed paper.
28″ x 11″ (70c x 28c)
2017

 

AN ANCIENT RAT
By Attila József

An Ancient Rat spreads disease among us:
unconsidered, un-thought-out thought,
sniffing into what we have cooked up,
running from human to human, caught.
It makes the drunkard unaware
that drowning his mood in champagne
he’s swilling down the meagre fare
of some starving family in pain.

And since the spirit of nation’s cannot
express the fresh juice of human rights
you see new kinds of ethnic infamies
stir humankind against humankind.
Oppression descends in crowing flocks
upon living hearts as on carrion
and misery trickles over the globe
like saliva from an idiot’s chin.

Summers pinned down by starvation droop
their wings in misery’s glass case.
All over our souls machines crawl
like vermin over a sleeper’s face.
We hide faith and gratitude deep
within, shed tears into flames.
We thirst revenge, only to keep
succumbing to conscience’s games.

And like a jackal that turns to the sky
to discourage its howling at the stars,
it is at heaven where agonies shine
that the poet sends up his bootless cries…
Oh you constellations! So many rusty
rapacious iron daggers all around
stabbing my soul I’ve and over–
(around here only death gains ground).

Still, I have faith. My eyes filled with tears,
I beseech you, future, be less fierce. . .
I have faith, for unlike our forbears
today we are no longer drawn and quartered.
Someday the peace of freedom will arrive
and torments will become more rarefied,
until we, too, will be forgotten at last
in arbors where gentle shadows are cast.

 

Translated by John Bátki
Winter Night – Selected Poems of Attila József
Oberlin College Press. 1997.

 

 

 

ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…
József Attila

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.

Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

1937. január.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s