DIALOG WITH JÓZSEF ATTILA – 10

 

 

DIALOG WITH JÓZSEF ATTILA – 10

Dialog with J.A. - 10

Mixed-media on stitched, gessoed paper.
28″ x 11″ (70c x 28c)
2017

 

A BREATH OF AIR!
by Attila József

Who can forbid my telling what hurt me
on the way home?
Soft darkness was just settling on the grass,
a velvet drizzle,
and under my feet the brittle leaves
tossed sleeplessly and moaned
like beaten children.

Stealthy shrubs were squatting in a circle
on the city’s outskirts.
The autumn wind cautiously stumbled among them.
The cool moist soil
looked with suspicion at streetlamps;
a wild duck woke clucking in a pond
as I walked by.

I was thinking, anyone could attack me
in that lonely place.
Suddenly a man appeared,
but walked on.
I watched him go. He could have robbed me,
since I wasn’t in the mood for self-defense.
I felt crippled.

They can tap all my telephone calls
(when, why, to whom.)
They have a file on my dreams and plans
and on those who read them.
And who knows when they’ll find
sufficient reason to dig up the files
that violate my rights.

In this country, fragile villages
– where my mother was born –
have fallen from the tree of living rights
like these leaves
and when a full-grown misery treads on them
a small noise reports their misfortune
as they’re crushed alive.

This is not the order I dreamed of. My soul
is not at home here
in a world where the insidious
vegetate easier,
among people who dread to choose
and tell lies with averted eyes
and feast when someone dies.

This is not how I imagined order.
Even though
I was beaten as a small child, mostly
for no reason,
I would have jumped at a single kind word.
I knew my mother and my kin were far,
these people were strangers.

Now I have grown up. There is more foreign
matter in my teeth,
more death in my heart. But I still have rights
until I fall apart
into dust and soul, and now that I’ve grown up
my skin is not so precious that I should put up
with the loss of my freedom.

My leader is in my heart. We are
men, not beasts,
we have minds. While our hearts ripen desires,
they cannot be kept in files.
Come, freedom! Give birth to a new order,
teach me with good words and let me play,
your beautiful serene son.

November 21, 1935.

Translated from the Hungarian by John Bátki.
Winter Night. Selected Poems of Attila József.
Oberlin College Press. 1997.

 

 

 

LEVEGŐT!
József Attila

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. November 21.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s